Kimondva is soknak tűnik, de megélve?
Szavakkal nehezen kifejezhető az az érzés ( amint az emlékeimben kutakodom) , hogy felidézzem azokat a történéseket, amik megélése nélkül nem
lennék ma az az ember, aki vagyok.
Majdnem egy emberöltő, amit házasságban töltöttem a férjemmel.
Vagy inkább társas magánynak nevezném.
Romantikus lányregénynek indult
A megismerkedésünk nem volt mindennapi.
Egy – akkoriban még klubdélutánnak nevezett – táncos rendezvényen találkoztunk először.
[INGYENES LETÖLTÉS] Ezt mindenképpen töltsd le!
Soha azelőtt, nem ismertem ebben az életemben még futólag sem. Emlékszem elém állt, megfogta a kezem, majd annyit szólt: Te leszel a feleségem.
Nevettem, annyira viccesnek és hihetetlennek tűnt az egész, mintha nem is velem történt volna, de ő komoly és elszánt volt.
Majd meglátod – mondta és rám mosolygott gyönyörű, szabályos, vakítóan fehér fogsorával.
Nagyon szép és vonzó fiú volt, ő húsz én tizennyolc éves.
Így kezdődött a mi kis kalandunk, ezzel a megmásíthatatlan kijelentésével.
Eleinte nem voltam belé szerelmes, inkább kapaszkodtam, csimpaszkodtam, hogy mentsen meg!
Ezt akkor nem ismertem fel, de így negyven év távlatából már kristálytisztán látom, hogy mindketten kapcsolatfüggők voltunk, én intimitáskerülő is.
Mi volt Ő előtte? Az én történetem
Addigi életem folyton a menekülésről szólt, édesanyám 16 évesen megesett velem, édesapám hallani sem akart rólam, kérte, hogy vetessen el.
Fél lábbal a parton, fél lábbal a szingliség csónakjában pár gramm felelősségérzettel felvértezve, nem lehetett tőle mást várni.
Édesanyám gyerekként – a szó szoros értelmében egy 3-5 éves gyerek attitűdjével – nem tudta megadni számomra azt a meleg, biztonságot jelentő, igazi
otthont, ami egy csecsemőnek szükséges az egészséges testi és érzelmi fejlődéshez.
Ide csöppentem én be azokkal a karmikus terhekkel, amire megváltást csak az ehhez hasonló közeg adhat.
Rövid és érthetetlen románcuk egy-két évig tartott, elváltak mire betöltöttem a négyet.
Nagyszüleim neveltek és adtak mintát szocializálódásom alatt.
Nyolc voltam, amikor édesanyám ismét férjhez ment, ami egyben költözéssel is járt, tehát elvesztettem az addig biztonságot jelentő nagyszülői házat,
imádott nagyapámat, aki röviddel azután meg is halt.
Az új kapcsolat egy hétig volt felhőtlen számára, ezt követően szép lassan pokollá változott. Ivott, verte, állatias ösztöneivel kergette, több terhessége
elvetélt, egy alkalommal kirugdosta belőle a gyereket.
Volt, hogy együtt bujkáltunk a kukoricásban, amíg az alkoholos álommámor felül nem kerekedett agresszióján. Ennek ellenére kitűnő tanuló voltam, soha
nem mutattam másoknak a lelkemben dúló vihart, félelmet, annyira meg akartam felelni az elvárásoknak, csak legalább én ne adjak okot a háborúra.
Fejlett kislány voltam, a meggyalázásig hála Istennek nem jutottunk el, de molesztálásban volt részem.
A lelkembe égett, amikor egy alkalommal ’viccből’ lefogta mindkét kezem, betérdepelt a lábaim közé és jó poénként meg akarta puszilni a
szeméremdombomat.
Vergődtem a tehetetlenségtől, ordítoztam, ahogy a torkomon kifért, de senki nem hallotta meg.
Elveszettnek, megalázottnak, csalódottnak, üresnek és végtelenül szomorúnak éreztem magam.
Egy gyermek ki van szolgáltatva a szüleinek és környezetének, kénytelen elviselni a bántalmazást is, mert nem tud önmagáról gondoskodni.
Haragudtam édesanyámra, amiért ebbe a helyzetbe belekényszerített, de ezzel együtt imádtam is, hiszen ő volt nekem egyedül a mentsváram, a
kapaszkodóm.
Gyermek lelkem hamar koravénné érett, többé nem tudtam felhőtlen gyermekkort élni, bár ha visszagondolok rá, nekem nem is volt olyan, csak egy-egy
kósza pillanat.
Később kollégiumba menekültem, mert így nem kellett egy fedél alatt lennem nevelőapámmal, a találkozásaink havi egy alkalomra redukálódtak.
A középiskolát jó eredménnyel zártam, kiváló közösségi emberré váltam, a társkapcsolat azonban nem ment, ezért is örültem annak, hogy leendő férjem
szeme megakadt rajtam.
A földi pokol Ővele
Az első öt évben boldog voltam és szerelmes, megszületett mindkét lányom, akiket imádok.
Aztán szép lassan kezdett kimaradozni, inni, megcsalni. A fizikai erőszaktól sem riadt vissza, volt olyan eset, hogy ököllel verte a fejemet,
rugdosott, és utána megerőszakolt.
A lelki terrortól kezdve a fizikai bántalmazásig minden volt a palettáján. Érzelmi zsarolás, féltékenység, szótlanság, megfélemlítés és verések sora.
Igaz másnap nem volt büszke rá, de nem tudta kezelni alkoholizmusát annak ellenére, hogy a bűntudat és szégyen majdnem megölte.
(Házasságon kívül gyermeke is született, amit utólag tudtam meg, csak a válásunkat követően.)
Körömszakadtáig ragaszkodtam ehhez a kapcsolathoz, ami igaz, hogy rossz volt, de legalább ismertem.
Elvált szülők gyermekeként nem akartam a gyerekeimet is kitenni azoknak a fájdalmas érzéseknek, amiken átmentem, ezért inkább elfojtással
kezeltem minden problémát, igyekeztem a szőnyeg alá seperni a bajokat, aminek később jócskán meglett az eredménye.
Sokat dolgoztam, később családfenntartóvá váltam, igazi férfiként viselkedtem.
A női szerepeken – ami nem ment túl jól, bár házias voltam, mert az volt az elvárás – túlmenően villanyt szereltem, barkácsoltam, három szőlőt
műveltem, hogy az építési kölcsönt vissza tudjuk fizetni.
A férjem is sokat dolgozott éveken keresztül, lehet, hogy ő is besokallt, ezért fordult az italhoz. Soha nem osztotta meg az érzéseit, a gondolatait,
náluk ez nem volt férfias viselkedés, csak a munka.
A gyerekekkel sem tudott jó viszonyt kialakítani, nem tudtak közel kerülni hozzá, mert a titokzatossága mögé bújtatott félelme ebben
megakadályozta.
Végre vége…
Döntéshelyzetbe kerültem és bármennyire kilátástalannak tűnt a további sorsunk, félelmeimet leküzdve elhagytam a gyerekeimmel együtt és
elváltam tőle.
Kiről feledkeztem meg leginkább?
Kitartottam mellette jóban-rosszban évtizedeken át, közben elfelejtkeztem arról, hogy mi a jó nekem?
Hol vagyok ÉN a kapcsolatban?
Hol vannak az örömeim, a boldogságom, az álmaim, a kiteljesedésem?
Összegzés és a tanúság
Röviden felvázolt élettörténetem alapján láthatjátok, hogyan szűkül be az ember tudatállapota.
Hogyan hiszi el azt, hogy ez a természetes, mert mindenki így csinálja ebben a férfiuralmú társadalomban.
Hogyan törnek felszínre az önértékelési problémák, az agressziótól elszenvedett félelmek.
hhogyan kötik gúzsba, teszik kilátástalanná az élethelyzeteket.
Lányok-asszonyok, létezik megoldás!
Az elfojtással kezelt látszólagos problémamegoldásom nem vezetett eredményre.
Sőt megbosszulta magát.
Három évig pánikbeteg voltam, de felismertem, hogy ez nem az én életem!
Nem élhetek félelemben és szorongásban, mert Isten nem teremthetett ilyennek, nem lehetett ez a célja velem, az teljesen kizárt!
Az elméleti síkú önismereti munkát megtanultam pár év alatt.
Rengeteg szakirodalmat olvastam, évekig meditáltam, hasonszőrű közösségbe jártam tapasztalatcserére, reikiztem.
Nem mondhatom, hogy ez semmit sem ért.
Mára viszont felismertem, hogyha nem veszem a saját kezembe életem irányítását, akkor örök vesztes maradok.
aki végigalussza az életét születésétől a haláláig.
Az elméleti tudásanyagot fel kell, hogy váltsa annak gyakorlatba történő átültetése.
Voltam előző életes utaztatáson, asztrológusnál is, hogy az elakadásaimat felismerjük és feloldjuk közös munkával
Jelenleg kineziológushoz járok.
Dolgozni kell ahhoz magunkon, hogy végre azt az életet élhessük, amit szeretnénk!
Fel kell oldani először a blokkjainkat, hogy az elakadt energia végre szabadon áramolhasson.
Rendbe kell tenni az:
- életterületeinket,
- a kapcsolatainkat, a
- fizikai létezésünkhöz szükséges dolgainkat, hogy megteremthessük a test-lélek-szellem egységét
Mert mi dolgunk is van a Világon más egyéb?
Írta: Fodor Katalin
