A babaravagyom. hu zárt csoportban volt egy szavazás, ahol különböző témák közül lehetett választani, hogy mi érdekli a csoporttagokat.
Egy téma még nem került kivesézésre, mert nem éreztem rá, hogy hogyan tudnám érthetően átadni.
A téma ez volt:
HOGYAN ISMEREM FEL, HOGY EGY FELDOLGOZATLAN GYERMEKKORI TRAUMA VAN BENNEM?
Erre a legjobb, ha elmesélek nektek egy saját történetet, ami tegnap történt velem.
Mert ettől jött meg a válasz a téma kifejtésére.
[INGYENES LETÖLTÉS] Ezt mindenképpen töltsd le!
Már csak azért is, mert a legtöbb mély problémának a gyökér oka a kisgyermekkorból, 6-7 éves kor alatt lelhető fel. Persze vannak kivételek, de ez általában kijelenthető.
Akik elolvasták a bemutatkozómat a weboldalon tudják, hogy volt egy nagy trauma az életemben (ha érdekel olvasd el, ott bővebben kifejtettem), ami gyerekekkel kapcsolatos. Igazából több is…csak ahogy lenni szokott kezdődik az apróbb esetekkel és ha nem tanulunk belőle jönnek a nagyobb falatok.
A kezdet: 2004
A gyerekekkel való kapcsolatom 2004-ben kezdődött, mikor az akkori páromtól (kislányom apukájától) várandós lettem.
Bevallom, nagyon megijedtem, fiatalnak érzetem magam és kapcsolat is nagyon gyerekcipőben volt…védekeztem gyógyszerrel és úgy sikerült ez a terhesség.
Terhesség megszakítás lett a vége. Én már a műtét után sokkos állapotba kerültem, borzasztóan bántott a döntésem…ami jó időre meghatározta az állapotomat.
Konkrétan 7 évig elnyomtam magamban a fájdalmamat.
Önostorozóvá váltam, bántottam magam, nem éltem egészségesen, sokat híztam, nem találtam a helyem sehol.
Majd egy szakember segítségével oldottam meg az ügyet.
Ugyanis ez a trauma olyan nyomot hagyott a PÁROMBAN!!! is, hogy nem vállalta a felelősséget, hogy fogantatási problémák alakultak ki nála. A szakember/ pszichológus inszemet és/vagy lombikot javasolt.
A reményteljes folytatás:
El is mentünk, meg is csinálták, meg is fogantak a babák (szerencsére nekem a befogadással nincsen problémám), így az első alaklom sikeres volt. Iker fiaim fogantak meg.
De jött az a megfejthetetlen, nyomasztó érzés…nem éreztem magaménak az eljárást, testidegen volt
Tudtam, hogy ha a párom kitartóbb a mentális kezeléssel, ezen nem kellett volna átesnem. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, hogy egészséges nőként nem az álmaim teljesültek.
29 hetesen az egyik baba méhen belül meghalt, a másik baba 10 óra múlva a gyerek intenzíven.
És itt jött el egy, a helyzetet még rombolóbb eset. Ahogyan álltak hozzám a kórházban….
Előző nap délután voltam UH-on a babákkal, ahol már látszódott a leleten (későbbi orvosi team vizsgálta meg), hogy a babák veséje nagyobb volt az átlagosnál. Már akkor este császározni kellett volna. Hajnalba be is ütött a krach, az egyik baba feladta.
Hajnalban az ügyeletes orvos műtött meg, nem volt időnk megvárni a saját orvosomat.
Nagyon kedves orvos volt, türelmes és bátorító. Hívott segítséget, hogy kontrollálja le, hogy jól látja e , hogy nincs az egyik babának szívhangja. ..Jól látta.
A műtét után még nagy volt az izgalom, hogy mi lesz a másik babával,de igazából éreztem, hogy meg fog halni. Így is lett.
Lekerültem a sima nőgyógyászati osztályra.
Elég kiüresedett érzés, mikor még előző nap ikerterhességgel fekszel bent, másnap meg a nagy büdös semmi van ott körülötted.
Apukám pénzt adott a főnővérnek, hogy figyeljen rám, etessen, itasson,mert sokkos állapotban voltam és iszonyat mélyen. A nővér nem jött be, egyszer sem…és a folyosón elfordította fejét, mikor wcre mentem.
Az orvos, aki előző délután uh-zott bejött és mondta, hogy biztos nagyon kivagyok és hogy durva, ami történt. Akkor nem tudtam, hogy ő pontosan tudja, hogy mit tett. Nyomasztotta….
A párom tajtékzott az ellátásom miatt, nagyon mély fájdalma volt.
Nem csak a babákat veszítette el ő is, hanem az állapotomat látva úgy érezte, hogy engem is… És úgy jöttünk el, hogy mi voltunk a legnagyobb szemétládának kikiáltva a nőgyógyászaton…. természetesen kértem mentális segítséget az eset feldolgozásához. Ez a múlt……….
Úgy éreztem, hogy ez a büntetésem a terhesség megszakítás miatt.
Az ikrek után fogant meg a kislányom, aki egy másik kórházban és városban született, minden simán ment, minden rendben volt vele.
A jelenben pedig…
Újra kismama vagyok, az új párom ajándékozott meg ezzel a gyermekkel.
Mivel a kislányom még csak 4 éves, ezért úgy határoztunk, hogy Debrecen helyett most a közelben szülök, a régi kórházban, ahol az ikrekkel is voltam.
Amikor nem a félelmeidre hallgatsz
Az utazások miatt lett ez a döntés és hogy a kislányomat se kellejen annyiszor egyedül hagyni. Nagy kihívás volt ez nekem, szembemenni a démonokkal, de megbízom a orvosomban és a múltat lezártam…legalábbis tegnapig azt hittem.
……
Kontroll vizsgálatra mentem tegnap, de most a kórházba és nem magánrendelésre.
Várnom kellett az orvosomra a doktori szekcióban. Éppen konzultációjuk volt az orvosoknak.
Várakoztam, mikor az egyikőjük kilépett a szobából… Az az orvos volt az, aki látta az ikrek veséjének az állapotát. Összenéztünk…ő összerezzent ( 8 éve volt) én belőlem meg kiment az erő, ha nem ülök elájulok, könnyeztem, remegtem, majd sírtam is. Egy másodperc alatt bekapcsolt az érzés.
Egyből hívtam Kata kolléganőmet, hogy segítsen, mert szétestem. Segített és hálás voltam érte. Rájöttem, hogy ez a trauma feldolgozatlan bennem. De itt nem állt meg a történet.
Az orvosom lehívott a központi uh-ra. Többen voltak a vizsgálóban… És vajon ki volt a szakrendelésen az orvos…????
Igen… az aki engem 2009-ben sürgősen megműtött az ikrekkel. Aki bátorító volt….
Az orvosom nem volt egyértelműen biztos az uh-on valamiben és odahívta a bátorító orvost… éppen úgy, ahogyan ő azt 8 éve tette a műtétem előtt…ekkor már teljesen tudatosodott bennem ( hiszen aki nagyon mélyen van az önfejlesztésében, önmaga belső világában, annak egyértelmű, hogy ilyen véletlenek (szinkronicitások) nincsenek csak úgy), hogy nem zártam le ezt a kört és ezt most kell megtennem, mert ezek a rossz, fájdalmas érzések rombolnak belülről.
A megoldás este:
Egyeztettem Kata barátnőmmel, kolléganőmmel, hogy hogyan oldjam magamon ezt a helyzetet itthon. Természetesen a kineziológia módszerével.
És itt jön be az alázat. Mikor én vagyok nehezebb szituban nem szégyellek segítséget kérni, mert pontosan tudom, hogy ilyenkor nem vagyok tisztánlátásban, segítség kell.
Este megcsináltam az oldást, 5 éves kori esemény jött fel, amivel dolgoznom kellett. Bekapcsolt ebben a korban egy negatív esemény hatására a: mellőzöttség érzése, az a hitrendszeri blokk, hogy nincs választásom: a sorscsapás büntetés a tetteim miatt, és nem maradhat el ilyen felállásból az önostorozás érzése sem (magamat okolom, hibáztatom olyan helyeztben is, amit nem én követek el.)
Ami még kijött az, hogy tegyem le a sértődöttséget a másik emberrel szemben (beláttam, hogy az orvost nagyon is nyomasztotta az, hogy hibázott… de nem vállalta a felelősséget a félelmei miatt.) És pontosan, párhuzamosan futott a babás csoportban két lány között szócsata, és a sértődés volt a témakör, vagyis ez jött ki belőle.
A megoldás, amit ez az eset mutatott meg, tanított meg nekem:
Mindenkinek a megbocsátást kell most gyakorolnia, hogy egy magasabb szintre emelkedjen.
Nincsenek nagy szintkülönbségek… de azt tudni kell, hogy az önmunka olyan, hogy egyre nagyobb falatokkal kell megbírkózni az embernek.
Konkrétam most nekem meg kell bocsátanom egy orvosi műhibát, amitől meghaltak a gyerekeim…És meg fogom tenni, elindult a folyamat.
Tudod miért??? Mert a mostani gyerekeim erről nem tehetnek, én nem omolhatok össze azért, mert a múlton és a sérelmeimen rágódok.
És nem omolhatok össze, ha meglátok egy embert, aki megmutatta nekem azt, hogy miben kell még fejlődnöm.
Nem hordozhatom sejt szinten a fájdalmamat a veszteség miatt és adhatom át a gyerekeknek ezeket a női sérüléseket, ehhez semmi jogom nincs. Hiszen ők pont ezért jöttek, hogy ezt meggyógyítsam magamban.
És természetesen teljesen „véletlenül” éppen múlt hétvégén néztük meg a Viskó című filmet, amiben szintén a megbocsátásról van szó.
Nagyon megérintett a történet, és tudom, ha valami érzelmileg nagy hatással van rám, azon nekem kell dolgoznom… csak nem jött még meg hozzá az alkalom, „csak „ egy hét múlva.
Ilyen, amikor az önismeret útját járod, minden összefügg mindennel. Minden tanulás.
Ha egységben tudsz gondolkodni, meglátni az összefüggéseket, kijönni a félelmeidből, akkor magasabb szintre kerül az életed.
Csodás összefüggések vannak, amivel leteheted a terheidet. Amíg viszont a sérelmeidben, másra hárításban, más minősítésben vagy elveszve, addig ez nem fog menni. Attól, hogy te így akarod magad a másik fölé emelni, még nem fog menni.
Azt a helyzetet kell megfogni, mikor ezt tapasztalod magadon, hogy ilyen érzések vannak benned. Ott fejlődhetsz a legtöbbet és azáltal az ember által,akitől ezt kaptad.
Megéri, hidd el…
Szeretettel
Zuppán Brigitta
